Uncategorized kategória bejegyzései

Mitől lesz jó a cselekmény? Avagy a dramaturgiáról

Ha a dramturgia szót keressük a neten, többféle jelentését találjuk meg, használják filművészetben, a színházművészetben, de a könyvírásban is. Ez utóbbiról írunk most.

Kép: pixabay.com

Az írásművészetben a dramaturgia azt jelenti, hogy fenn kell tartani az olvasó figyelmét, ezért minden írói eszköz ebbe a tárgykörbe illik. Az egyik legfontosabb ezek közül a könyv cselekménye, vagyis az, ahogy a sztori felépül. Van a történetnek egy fő vonala, íve, fűzése, hullámzása, amely azt jelzi, hogy honnan hova szeretnénk kilyukadni. Vagyis van a történetnek célja, a főhős vagy főhősök változnak, fejlődnek a cselekmény végére. Ehhez szükséges, hogy időről időre történjen valami: van, ami visszaveti a sztorit, aztán előre halad a történet és így tovább.

A fő íven kívül más eszközök is képesek az olvasói figyelem fenntartására. Ilyenek például a mellékszálak, amelyk körbeveszik, kiegészítik a nagy történetet. De ilyen eszköz az is, ha titok kerül a sztoriba. A történetek sebessége is közrejátszik, ne rögtön kövessék egymást az események, legyenek köztük olyan részek, amelyek a helyszínt, a szereplőket írják le. Ezek megakasztják a sztorit, de nem vetik azt vissza, mégis fokozzák az olvasó érdeklődését. A váratlan szituációknak ugyanez a szerepe, mert új fordulatot adnak a történetnek, és ezek nagyon éberen tartják az olvasó figyelmét.

Nézzünk egy példát! Egy folyóparti kis faluban egy 19 éves lánynak eltűnt a gyereke. Egy országos hetilap újságírója szeretne írni az esetről. Ő először a polgármestert szeretné megszólaltani, de az a megbeszélt találkozón nem jelenik meg. Megy az újságíró, hogy keressen helyieket, akikkel lehetne beszélni, de nem talál senkit. Ráadásul sok a kóbor kutya, és az újságíró fél a kutyáktól. Egy megkergeti. Aztán ahogy bóklászik a faluban, szembejön vele egy eléggé zavarodott fiatal lány. Beszédbe elegyednek, és hamar kiderül, hogy ő az eltűnt kisbaba anyja. Együtt mennek az otthonába, ahol a lány anyja és nagyanyja is lakik. Otthon vannak. Nagyjából ugyanazt a sztorit adják elő arról, hogy hova lett a kisgyerek. Aztán az újságíró mégis talál másokat, akikkel tud beszélni, és arról faggatja őket, amiket az édesanya és annak családja mondott. Hogy hol sántít a család által előadott történet, még nem derül ki, csak az, hogy azzal, amit előadtak, van valami baj, nem mondtak igazat, vagy nem mondták el a teljes igazságot. Aztán az újságíró megírja a cikkét, amelynek a végén azt érezteti, de csak érezteti, hogy mi történhetett a kisbabával. Például az, hogy a csecsemő meghalt, és félve attól, hogy kiderül, a halálesetben a család a hibás, a gyermeknek a folyó lett a sírja.

Számok. Egybe vagy külön?

Tudtad, hogy sokkal profibbnak tűnik a szöveg, ha a tíz alatti számokat betűvel írjuk benne? Ha ezt már tudjuk, az a kérdés, hogy egybe vagy külön kell őket írni. Ha számmal írjuk, nincs nagy gond, a 8 éves, a 8 hónapos, 8 hetes, 8 napos mindig külön írnadó.

Ám ha betűvel kell ugyanezeket a kifejezéseket leírni, sokaknak beletörik a bicskája. Nem véletlen. Létezik olyan szabály, amely szerint ha a számot összetett szó követi, akkor azt külön kell írni. „A rendszerszerű íráshagyomány szerint egy egyszerű számnév és egy összetett utótagból álló alakot különírjunk.” Például: Egy nyolc hónapos gyerekről beszélek.

De ha a gyerek már nyolcéves, azt egybeírjuk, ahogy a nyolchetes, nyolcnapos kifejezésket is.

Miért kell a szerkesztő?

Biztos voltál már úgy, hogy mikor megírás után elolvastad a leírtakat, nem vettél észre benne hibát, de más talált benne. Vagy te vetted észre más szövegében a hibákat. Az is elképzelhető, hogy amikor napokkal később ismét elolvastad az írásod, feltűnt, hogy akadnak a szövegedben gépelési hibák, itt-ott hiányzik egy vessző, netán a mondat végén nem jó az írásjel, és még sorolhatnánk.

Ez azért van, mert saját írásunkkal mindig elfogultak vagyunk, ráadásul annyira benne vagyunk, hogy szinte képtelenek vagyunk a hibákat rögtön észrevenni. Valahogy azt olvassuk, amit valójában írni akartunk. Amikor más szövegét olvassuk, feltűnnek az elütések, a helyesírási hibák, mert külső szemlélők vagyunk, nem ismerős számunkra az írás. És ezért van az is, hogy amikor már eltávolodtunk valamelyest a szövegünktől, szembeötlik néhány elütés, logikai baki stb.

A legnagyobb gondosággal készült szöveg is tartalmazhat hibákat, tévedéseket, logikai és tartalmi tévesztéseket, elírásokat, helyesírási hibákat. A szerkesztő – mint külső szemlélő – véleményt mond, felhívja a szerző figyelmét arra, hogy milyen tartalmi, szerkezeti, dramaturgia, nyelvhelyességi hibák vannak a szövegben, hovatovább bele is javít. A szerkesztő tehát az a személy, akit azért keresünk fel, hogy a szövegünk, kéziratunk még jobb legyen.